Ó bodzatea, te isteneknek könnye,
cserjéseinknek fehérvirágú gyöngye,
édeskés ízeddel a szívemig hatolsz,
romos lelkem falán új réteget vakolsz.

Illatod üde, mint a tavaszi rété,
mint tudatmódosult kábulat-nemlété,
minden külső érzékszervem most bezárul,
míg bent édes hangod sok titkot elárul.

Lelkesedésem irántad határtalan,
sokan mondhatják, hogy kissé aránytalan,
én mégis szívesen kortyollak nyaranta,
akkor is, ha palackodon az áll: Fanta.

Ó te virágíz, szellemi aléltságom,
a tőled kapott mámort reszketve várom,
tedd meg velem újra, mit már olyan sokszor,
hadd szárnyaljak tőled, mint a kannásbortól!