Nikoletta, ma megint álmaim mezsgyéjére léptél,
s onnan egy magány-rózsát törékeny kezeddel letéptél,
fantáziámban ha néha teszel egy-egy angyalsétát,
képzeletben megcsókolsz, mint királyfi a csúnya békát.

Hátrahagyott lábnyomaid erőt adnak az új naphoz,
hozzájuk fordulok vigaszért, mint hívő a főpaphoz,
elme-kertemben ha sétálsz, virágba borul lugasom,
felkavar az érzés, mintha egy igásló rúgna hason.

Szép orcád emléke engem heves érzelmekre gerjeszt,
felindulok, mint egy krisnás, ki ingyenebédet terjeszt,
túlárad bennem minden pozitív belső lelki hatás,
majd' szétrobbanok, mint bab-ebéd után egy öröklakás.

Nikoletta, Nikoletta, Nikoletta, ez a neved,
újabb versben állítok én örök mementót most neked,
nincs óriás smaragdtömböm, melyből kifaraghatnálak,
így hát csak dalokat költök, s látomásként újra várlak.