Még élénken emlékszem rád,
ó, Fagyasztott Málnakrém,
Szopogattunk társaimmal
nyáron, s télvíz idején

Dobozod egyszerű fehér,
mintája egy eszkimó,
lándzsával bal kezében szól:
ezt a mannát enni jó!

Képeket ha festegettünk,
tálkád asztalra került,
bele kis vizet öntöttünk,
mibe az ecset merült.

Nem voltál túl olcsó áru,
ízed viszont mennyei,
kinek épp nem volt rád pénze,
hullottak a könnyei.

Akkor még nyugatra jártunk
csokiért és kólákért,
mégis boldog voltam, mikor
nyelvem újra hozzádért.

Ott ültél a hűtőpultban
minden magyar üzletben,
csak az nem vett észre, ki fó-
kuszálásban ügyetlen.

Járt hozzád egy vékony szélű,
kék műanyag kiskanál,
ki szemfüles, a boltokban
egy ilyet mindig talál.

Ma a polcok tele vannak
csipsszel, pezsgőporokkal,
senki nem foglalkozik már
régi, letűnt korokkal.

Mint egy elfelejtett király,
kit a népe elhagyott,
üldögél Mirelit trónján
Málnakrém, a Megfagyott.

De egyszer eljön az idő,
újra itt lesz Málnakrém,
dobozán a bátor harcos,
kapucnija bálnaprém.

Jöjj vissza, Te Égi Nektár,
hozzád szólt ma énekünk,
várunk a szupermarketben,
tedd jobbá az életünk!