A holland hotelben tiszta volt a véce,
fehér fajanszból volt kreálva egy csésze,
nem volt nagyon olcsó, nem volt híg a leve,
nem hiányzott onnan más, csak egy jó kefe.

De mikor az embert épp a szükség hajtja,
elvégzi a dolgát, nem tűnődik rajta,
hogy mi lesz, ha éppen krémesebbet szarik,
nem taszítja le a vízfolyam, csak alig.

Aztán mikor feláll, ráébred, elbaszta,
a fehér zománcon ott a barna paszta,
itt a főnöke is, neki is kell szarni,
valahogyan le kell hát onnan kaparni.

Ilyenkor megragad egy csík vécépapírt,
bal kezével keni, mint húsra a panírt,
büszkeségből kézzel tunkolja a kulát,
közben meg szidja a takarítóbulát.

Mikor főnökével helyet cserél végül,
majd meghal az ember a nagy röhögéstül',
mert kiabál bentről, mint egy bagzó teve:
"Mi a fasz van? Hát itt nincsen vécékefe?"

És ő is kénytelen a fosát tömködni,
klópapírgumóval egyre lejjebb lökni,
már ezért megéri, hogy mégsincs itt kefe,
takarítónéni, áldassék a neve!